Versek
A parton
A PARTON
Hófehér hattyúpár
Éppen-most eggyé forr
a víz mélykék tükrével
Magányom tovaszáll
szív-meleg szivarom
múlt-szürke füstjével.
2017. október 15. Balatonfüred
Ami szép
Ami szép…
Vékony, mint a dermedő hártya
a gőzölgő teán –
egy öreg konyha félhomályában
Reszkető, miképpen húrok
és hangok
rezegtetik ölükön
az örökké-valót
Csendes, ahogyan az
a hóhullás,
a gyertyafény
Mozdulatlan, akár egy pillanat,
egy alvó arc,
egy torzó
Megérint, mint egy hulló falevél,
vagy mint egy szó,
mely felcseng a magány
néma folyosóin,
és finoman kapaszkodik
fülkagylóim csigavonalaiba
Átjár, hasonlatosan
a vérhez, borhoz,
fényhez, szimfóniákhoz
és a hála-imákhoz.
Bűn
BŰN
az éjszakára aggatott ruhák
reggelre mind megfeketülnek
2002.
Csillagnász
CSILLAGNÁSZ
Horizontra simuló
hófehér viharfelhő,
ziháló mellkasomba fúródott,
tűhegyes nyílvessző vagy
-kitéphetetlen –
Egy véget nem érő percben,
megrepedt tojáshéjban,
a legigazabb hazugságok szent,
szent kötelékében élünk,
viaskodunk, álmodunk.
Emelkedő zuhanás ez valami
mélységes-mély titok felé (:)
a makacs skorpió
nem ereszti Vénuszt
– valamiért így rendeltetett…
2002.
Dermedtség
Dermedtség
Kötelesség-reggelek monotóniájának síkjára szegezve
Labirintusnyi távolságra bármiféle katarzistól, megváltástól
Egyre mélyebbre süllyedek a szagtalan-ízetlen semmibe
Amit őseim örökül hagytak öntudatlanul-tehetetlenül
(használati utasítás, jó tanács, címer vagy vérfoltos kard nélkül)
– Hajamnál fogva, kín-mosolyogva cibálom felfelé magamat
de csak az őszülő hajcsomók hullanak alá csendesen
miközben bámulunk, felejtünk és minden ugyanaz marad.
2013. június
Fehér párna
FEHÉR PÁRNA
A gyermekkor: elveszett, fehér párna
– rászállt a mohó, fekete madár
és torz, véres csőrét többször bele-vájta
A gyermekkor: elveszett, fehér párna
– a télre ébredő, reszkető emberfia
barázdált, bús fejével újból rajta hálna
A gyermekkor: elveszett, fehér párna
– helyünket keressük szomjasan, régtől
ég és föld között elhagyottként járva.
2011. szeptember
Férfi
FÉRFI
Áll a vakító, mágikus fényben –
Oly halk és távoli most fülében
a gyermek vékony, sírós hangja.
Tekintete a messzi, igéző
szirén-horizontra feszül
– de belül még mindig hallja;
és az az egyetlen ősi szó
lüktető szívét végigmarja.
2014. április
Háromszög
Háromszög
A háromszög csúcsa Isten felé mutat
és mi alapjába fogódzunk
reszkető, fehér kezekkel –
de lábaink örökké lefelé lógnak.
Hullámok
Hullámok
Beléd mártózom –
és az ébredő hullámok
a végtelen partjait
érik, simogatják.
Idegen a városban
IDEGEN VÁROSBAN
sötét az ég
a csupasz síneken egy vonat pihen némán
odafenn a majdnem-teleholdat
cinkos felhők rejtik-takarják
rég voltam már ennyire távol
tőle és az emberektől
(kik elnéznek vállaim felett)
keserű szivarom füstjét
elnyeli a semmi
a füstbe most titkos üzenetet szövök:
’merre az út?’- de válasz
helyett csak a megszokhatatlan,
kimért, kegyetlen vákuumcsend
szemem egy kopott táblára téved:
„nagyfeszültség – a vezeték érintése
és megközelítése életveszélyes”
’köszönöm’ – gondolom akaratlanul,
egy csipetnyi céltalan cinizmussal
– úgy tűnik, egyikünk sem tud vagy akar
közelíteni mostanság a másik felé
csak az utcai lámpa tompa fénye ’van’,
ami végigfolyik a kopott járdán
rásimul a padra, amire éppen leültem
– és ami még maradt, az a szándék,
hogy szivarom üszkös végét,
mint svihák ne a földre dobjam
– talán mégis ezek a láthatatlan,
de végső soron: szabad döntések
kötnek valamiképpen,
hajszálnál vékonyabb szállal én-hozzá
2014. szeptember 6. (Siófok)
Idegenként
IDEGENKÉNT
Fekete még a téli hajnal.
Kávéízzel számban fel-felvillanó
régi napok menedékébe rejtőzöm –
mert itt még komor-idegen vagyok.
Idegen minden ember, tárgy, folyosó –
amiknek félhomályán sokszor átgázolok
Szürke falaik mereven visszaverik
a Bach-fúgát, amit halkan mormolok.
Az egyetlen kapaszkodó ez a dallam
ami most összeköti múltam a jelennel.
Szeretnék egy percre a sodrásból kilépni
és elfeküdni a parton fáradt-bús testemmel.
2012.
Itt a városban...
Itt a városban…
Ködvattába csomagolt házak –
Az élet-darabkák sápadt-aranysárgán
folydogálnak az öreg ablakokon át
a vénséges fekete utcákra –
és a repedésekben lepihenve
csöndesen megalvadnak.
A hársfák csupasz ágai
az ég felé merednek,
mintha választ várnának
egy sokezer éves kérdésre;
de mi itt, az éjbe dermedt
városban már a kérdésre sem
tudunk visszaemlékezni.
2013. dec.
Két pont
Két pont
Az utca kopogó csöndjében
két mozgó pont vagyunk,
férfi és nő.
A lámpák merev fényéből
araszolunk együtt
a holdvilág felé.
Két rab
Két rab
Törtnyakú galambok
szállnak az égen
szárnycsapásaik nyomán
bevéreznek a fakó földek,
fáradt arcom, hitvány testem –
csak te maradsz hófehér,
mint egy kacagó gyöngyszem
– a hóhér markában.