További versek
Sok-sok éve írt versek – régi pillanatok, érzések lenyomatai…
Látomás
LÁTOMÁS
Korhad halkan a végtelen.
Letört határ-sorompókon
marhacsordák taposnak át,
szemükben borús félelem.
2001.
Múlt és jelen
MÚLT ÉS JELEN
A kecses vad
szelíd jelenléte.
Szétnéz, megérint, beszél.
Aztán az idő tengerébe ugrik
– és hiánya onnantól
kitölti a szobát, a folyosót
– örökre…
2012.
Őszi kert
Őszi kert
Október van már és vasárnap
(indulás előtti csendesült órák)
kijöttem nagykabátban a kertbe,
hol az idő kedvére kaszálhat.
Tegnap még elég volt az ing
és kék volt az ég e szürke helyett
most a párát figyelem és érzem a telet,
mely már a kert fölött ring.
Különös: apró madarak csivitelnek;
úgy, mint gondtalan nyár-reggeleken,
de nyáron nem ilyen nehéz a füst, és
a mozdulatlan fák sem szenderegnek.
Rákezd messze még egy kakas is
de gyorsan elvész a rekedt hang
a szürke macska mélán játszik –
nézem, és vele fázom magam is.
Elnehezül a szív, de lebeg a gondolat,
míg e röpke-magányos percekben
a jelen hűvösével kevergő emlékek
idebilincselnek, majd eloldoznak.
Otthon
Otthon
Az óramutatók mozdulatlanok.
A szekrényre (a porcsomók közé),
az ágyra és mindenre
lepihentek a fáradt évek.
Nem ülnek már az ablak előtt
Az öreg szemüveg megdrótozva
(- néhány feloldódott mozdulat,
két ráncos kéz, tíz görbe ujj)
A sparhelt most koszos és jéghideg,
a feszület meglazult szögről lóg
és pókok várnak a merev félhomályban
(mindennek meg kellett történnie)
Piano
Piano
összefont kezekkel
gyengülünk, sorvadunk,
egymásban emésztődünk –
az ima már véget ért
a szavak elfogytak
a percek szétfutnak
belénk költözött a tél.
2001.
Sikátor
SIKÁTOR
Egy messzi tenger moraját hallom
a fény és árnyék örökké mozgó,
kézbevehetetlen határvonalán állva
gyászkeretes, rejtegető ablakok alatt,
melyekből kikönyökölnek sok száz év
porral finoman-fedett közös keservei.
Egyedül vagyok most az úton,
két hosszú, szikkadt fal szorításában,
eltakarva ijesztő idegenségektől,
de elfedve kuncogó titkok elől is
– idegen, sosem látott emberek nyomain
pihen lábam. A falak között verdeső
apró sors-darabkák megérinthetetlenül
mesélnek nekem – ismerős hangokon.
A távoli hegyoldal szőlőlugasai
közül lefutó fénysugarak
melegétől vibráló messzeségben
egy pillanatra látni vélem önmagam…
2002.
Spirál
Spirál
Úgy hiszem, a test kopni kezdett
lassan, ahogyan a kövekről
málnak le rétegek –
(és helyükre tapad az idő)
a megállíthatatlan folyók mélyén
És ahogy fogy a kő,
úgy lesz egyre teljesebb a forma,
és egy néma csúcspont,
a kő katarzisa után
a kérlelhetetlen erő
apró részekre morzsolja szét
átélhetetlen lassúsággal
és az ember-anyaggal
elkeveredve új matéria lesz,
melyben élet fogan majd
És a végtelen spirál
finoman elrejti
Földanya mosolyát…
Tao
TAO
A közép Űrjének ereje
feszíti simává öröktől
a némán-málasztó víztükröt.
A meztelen alázat üdvözít.
2013. május
Tükör
Tükör
Arcodat
valakinek
ajándékul szánta
az Isten.
Úton
ÚTON
Mikor hallgat a barát
és fonnyad a hús
egyre gyűlnek a terhek
és szavakkal vernek
kik sápadt-boldogtalanok
– az úton egymagam kaptatok.
Körülöttem csendbe merül a táj,
mögöttem sok megszületetlen nyár.
Várakozás
Várakozás
Örökké várlak.
Nem ismerlek.
Idegen városok ismeretlen utcáin,
kattogó vonatokon, izzó nyarakon
és hóesésben vacogva is –
téged kereslek.
És egyre több a ránc arcomon
ébren töltött éjszakák után,
és nélküled egyre fogy erőm.
Mégis, várok rád.
Test-meleged olyan lehet,
mint a kemence-fal.
Szemeid a Nap, mosolyod a Hold.
Így képzelem.
Nappalom és éjjelem vagy.
Nem ismerlek.
Örökké kereslek.
Világosság
Világosság
Darabokra törik a lemenő Nap
milliárd szilánk áll testünkbe
milliárd seb vére mos tisztára
olvadt aranyban halódunk
és a vakító fényben élesen
kirajzolódik minden bűnünk
A szégyen hömpölygő, vöröslő folyója
mély medreket váj nehéz csontjainknak.
W.A.M.
W. A. M.
Párnába süllyedő
Ólom-fejemre
Tedd rá hűvös kezedet,
Suttogj el lassan egy imát
Könyörülj rajtam
Könyörögj értem
Zene
Zene
Vákuum-csend.
Fogtad a hegedűt
válladhoz emelted
tested ötödik húrként megfeszült
És szilánkokra tört a jelen-idő,
ahogy vibrálni, zengni kezdett
a hol olaj-sűrű, hol pille-könnyű,
a félhomály mély színeit felöltő levegő
Ösztön-erők és szelíd áhítat jártak át
Nem maradt más, csak az endorfinoktól
lüktető, rángó, síró, kitárult végtelen…