Régebbi írásaim

MUNKAHELY, KÖZÖSSÉG, EGYÉN, KETTŐS ÉLET

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”

Volt egy felettesem, aki egyszer, négyszemközt elmagyarázta: ezen a munkahelyen mindenki pótolható, mindenki csak egy fogaskerék a szerkezetben, egyéni véleménynek ennek értelmében helye nincsen. Hangja oktató és utasító volt egyszerre, és valahogy úgy csengett, hogy ez meglátása szerint egyáltalán nem rossz, sőt egyedül így üdvös a hatékonyság érdekében. Kizárólag ekképpen képesek – véleménye alapján – a dolgok ’megfelelően’ működni. Termelőállatokként ilyen formában kell látnunk és elfogadnunk önmagunkat és sorsunkat.

Hamvas a Patmosz I. kötetében valahol a következőket írja: „ A család és a törzs tagjai nem emelhetők ki, és nem helyettesíthetők, mert az az összetartozó elemek harmonikus egysége. A valódi közösség azon nyugszik, hogy az azon belül élő ember egyszeri és egyetlen. A hivatalt pedig éppen az jellemzi, hogy az ember csupán funkció, egyik helyről a másikra rakható, mert az a nem összetartozó elemek egymáshoz kényszerített kollektív mechanizmusa.”

Hogy az idézetben említett családi illetve törzsi közösségeket nem lehet és nem is kell összehasonlítani munkatársaknak a szükség és bizonyos szelekciós szabályok alapján összeállított kényszer-csoportosulásával? Ha azt vesszük, hogy életünk nagyjából egyharmadát (ld. Csíkszentmihályi, 1997) töltjük el a munkahelyünkön (további egyharmad alatt pedig alszunk) és ehhez hozzátesszük azt is, hogy életünk mindenképpen véges tartamú, és számolunk azzal is, hogy embernek születtünk, tehát feladataink és céljaink éppen ebből következően emberi feladatok és célok, akkor azt kell gondolnom, hogy nem hanyagolható el, miképpen tekintenek ránk munkavégzés közben. Ember-voltunkat senki nem vettetheti le rólunk pusztán amiatt, hogy beléptünk egy olyan kapun, amin belül egy meghatározott és sajátos szabályrendszer szerint kell cselekednünk megszabott óraszámban, kívülről meghatározott cél(ok) érdekében. (Természetesen ezeknek a szabályoknak áthágására törekedni nem célunk. A szabályok a /kilengő/ individualizáció egyfajta karámjai ebben az esetben, amik a társadalomban mint kohéziós erők szükségesek. Ugyanakkor az erőltetett-degradáló vezetői attitűd ebből kiindulva sem sine qua nonja az „egyénieskedés megfékezésének”.)

Aki a munkahelyről és munkavégzésről így gondolkodik, az feltételezhetően nem érti, mi először is a ’munka’ és ’művelés’ között fennálló különbség, másrészről nem tudja azt sem, hogy a ’valódi közösség’ pontosan mit jelent és miért volna alapvetően szükséges az embereknek ilyen közösségekhez tartozniuk. Ha közhelyszerűen és némi megengedett sarkítással kellene fogalmazni, az is kijelenthető, hogy az emberi létezés legelemibb céljaival sincs tisztában, vagy ha az ’elmélet’ síkján erre ad is többé-kevésbé jó válaszokat, a gyakorlatban – egyfajta tudathasadt állapotban – egészen másként teszi a dolgát. Az ilyen ember magát az ’embert’ nem képes tisztelni. Ennél fogva felmerül a kérdés: vajon mi fontosabb számára az ’embernél’ és ’emberinél’?

(Ha csupán a pszichológia oldaláról (ld. például Flow-élmény) közelítem is meg ezt a helyzetet, arra a következtetésre jutok, hogy az ilyen szemlélet – helyesebben azok, akik ezt a szemléletet közvetítik – megkísérelnek megfosztani másokat a ’teljes élet’ elérésének lehetőségétől.)

(Ismert kapitalista aranyszabály: mihelyst egy ember pótolhatatlanná válik a munkahelyén, azonnal meg kell szabadulni tőle.)

Nem mindig szerencsés a mai japánoktól példát venni véleményem szerint, lábjegyzetszerűen mégis ide kívánkozik egy érdekes fogalom, ami mintegy (modern) alternatívája (bár a gyökerek azért a múltba nyúlnak) a fent leírtaknak: a Kaizen. Masaaki Imai definíciója szerint: „A Kaizen jobbítást jelent. Továbbá a Kaizen javulást jelent a személyes életünkben, az otthoni, társadalmi és munkahelyi életünkben. A munkahelyi alkalmazás során a Kaizen a javítások mindenki bevonásával történő folytatását jelenti – a menedzsereket és a dolgozókat is beleértve.” Érdemes megemlíteni a Kaizen megközelítés viszonyát a problémákhoz, veszteségekhez. Míg a nyugati világban az előbbi szavakhoz gyakran bűntudat társul és elindul a felelősök megkeresése, gyakran megbüntetése, addig a japán megközelítés a problémában javítási lehetőséget lát, s az embereket nem a problémák forrásának, hanem kiküszöbölőjének tekinti. (Forrás: http://www.hpcconsulting.hu/kaizen.html.) Tehát a globalista térhódítás közepette is létezik és működik egy olyan szemlélet, ami – legalábbis látszólag – nem pusztán alkatrészként tekint a termelési folyamatban részt vevő emberre, bár hangsúlyozom, hogy a – kezdetben Amerika ellenőrzése és támogatása mellett – létrehozott ’japán gazdasági csoda’ az emberre nézve ettől még nem feltétlenül és kizárólag üdvös. Nyilvánvalóan annak ellenére sem az, hogy az 1960-as évektől a háztartásokba mind nagyobb számban kerültek be luxuscikkek – amikkel aztán felvérteződve sokan jutottak el a manga-, hentai-figurák és karaoke-partik (mint jóléti pótcselekvések) bizarr színterére. Meg kell fizetni az árát, ha a nagy-közösségi szabályokat túlságosan mereven erőltetik rá az egyénre; ugyanakkor felteszem – bár egyáltalán nem biztos, hogy igazam van -, hogy a Kaizen elvek optimális betartásához éppen az a japán társadalmi közeg szükséges, amelyben az individuumot olyannyira visszaszorítják a közösség ellenében. Márpedig a spirituális fejlődés, kibontakozás érdekében az egyénnek járnia kell a saját útját is – és ehhez nem feltétlenül ideális táptalaj a modern korban az ilyen típusú társadalom; persze ez a kijelentés – azon túl, hogy túlságosan messzire mutat -, jogosan indukálhat ellenérveket (ld. Megjegyzés). Mindenesetre a globalizáció vad, veszélyes dzsungelében a Kaizent tekinthetjük talán a kisebbik rossznak.

Az nyilvánvaló, hogy a modern kor termelés-centrikus szellemében a ’művelés’ és a ’valódi közösségek’ jelentése erősen és szükségképpen devalválódott. Sajnálatos (bizonyos okok miatt ugyanakkor szükségszerű), hogy az ember viszonya az őt körbe ölelő világhoz (Kozmosz) erősen romló minőségű, aminek egyenes következménye pontosan az, hogy a gyökereitől elvált emberrel sokkalta könnyebben hitethető el, hogy ő valóban csupán „fogaskerék” bizonyos mennyiségű „szabadidővel”. Ugyanakkor ha ezzel a káprázattal nem azonosulunk és másokra sem tekintünk másként, mint ’emberként’ és legalábbis igyekezetet fejtünk ki azon irányban, hogy tiszteljük is az ’embert magát’, akkor már előbbre vagyunk.

El kell tudnunk vonatkoztatni a globalizáció jelszavaitól, elveitől – még ha ezek körbe is fonnak minket a mindennapokban. A gazdaságot, a termelést, a munkát, mint ’bálványt’ el kell felejtenünk. Ez nem értelmetlen lázadás – ez szükséges tisztánlátás, különbségtétel. Törekednünk kell (legalább nagyjából) világosan látni helyzetünket és megfelelni eredeti küldetésünknek. Végzetes hiba azonosulni egy fogaskerékkel, bármekkora látszat-előnyöket is ad ez átmenetileg.

Összefoglalóan: arról van szó, hogy a mi korunkban egyre többen – szükségszerűen kialakított – ’kettős életet’ élnek; egyszerre járnak egy (szükséges) szociális-termelő és egy (önálló) lelki fejlődésre törekvő úton. /Erőltetve ugyan, de a ’vita activa’ (tevékeny élet) és a ’vita contemplativa’ (szemlélődő élet) kettősségéről beszélek – bár eredetileg nem alkalmazták egyetlen személy esetén mindkét kifejezést./ Ezek az utak – úgy fest – egyáltalán nem zárják ki egymást (mondhatni: a modern kor nem vagy legalábbis alig ad lehetőséget a tartós ’kivonulásra’). Ami meghatározóan fontos, hogy az egyik út a másikra milyen hatást tud, képes kifejteni. Más szóval: ha a kettő helyes arányát elvétjük és ezen felül egyik a másikból nem táplálkozik, akkor elveszítjük egyensúlyunkat és elbotlunk. Hogy ezt elkerülhessük, az élet mindkét „felén” emberként, tudatosan kell jelen lennünk.

2011. február

Megjegyzés: az ellentmondásosnak tűnő gondolatok kapcsán figyelembe kell venni, hogy a címben szereplő fogalmakat Kelet és Nyugat, ma és tegnap egyaránt másként értelmezte és értelmezi. Statikus és dinamikus elemek, profán és szent síkok váltakoznak, ezért jelentősen megnehezedik a kifejtés.